Ez jelentett számára a legembertelenebb körülmények között is támaszt, és sohasem hagyta kihunyni a túlélés makacs reményét. önmegszólító vers: verstípus, amelyben a költő tárgyiasított önmagával folytat párbeszédet, az "én" megkettőzése a lírai objektivitás eszköze, ugyanakkor a személyiség kettősségét (racionális, irracionális szféra) és azok kölcsönhatását is bemutatja; különösen a válsághangulat hívja életre, egyfajta önértékelés, számvetés jellemzi; a XIX. Radnóti Miklós: HUSZONNYOLC ÉV. Fentiek miatt a Járkálj csak, halálraítélt! egy-egy motívuma felidézheti bennünk Babits Mihály Cigány a siralomházban vagy József Attila Reménytelenül című versét. Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz! Oldalak: 1 2 3
század második felében és a XX. századi lírában kedvelt (pl. Vörösmarty Mihály: Fogytán van napod, Arany János: Mindvégig, Babits Mihály: Csak posta voltál, Kosztolányi Dezső: Számadás, József Attila: Tudod, hogy nincs bocsánat, Karóval jöttél…) antikvitás: az ókori görög és római kultúra összefoglaló elnevezése Pomogáts Béla: Forma-és világszemlélet (Radnóti Miklós irodalmi nézetei), 1979 (In: Tiszatáj)
Az E/2. személyű felszólítás valóban szólhat önmagának is, de vonatkozhat általánosságban is a halandó emberre, mely esetben felerősíti a versbeszéd prófétás hangját. A későbbi felszólítások ("zsugorodj" stb. ) ezt az értelmezést valószínűsítik. A vers hangulata baljós, fenyegető. Járkálj csak, halálraitélt! [eKönyv: epub, mobi]. A halálvárás, a haláltudat érződik belőle, a készülés a halálra. A halál biztos tény, csak a konkrét időpontja bizonytalan. Ezt a balsejtelmet a félelem okozza. A vers alaphangját ez a siralomházi hangulat adja. A jelzők (sötét, rettentő, rozsdás, stb. ) erősítik a reménytelen, kegyetlen hangulatot, amelyre a cím is utal. Az őszi természet is ellenségessé lett, kipusztult belőle a szépség, a meghittség, az egykori idill: az égről nem a nap melege árad, a selymes fűszálak rozsdás tőrökké változtak át, menekülnek az állatok is. A költemény befejező része a borzasztó valóság, a zsugorodó emberség ellenében a lélek belső erkölcsi tartalékainak mozgósításáról vall: a halálraítéltnek tisztának és bűntelennek kell maradnia, ugyanakkor keménynek, hajlíthatatlannak is.
Felidézi a tragikus sorsú García Lorcát, akit a háborúban agyonlőttek, és József Attilát, aki "belepusztult" a körülményekbe. A költemény ars poétikus témát dolgoz fel: van-e helye ebben a szörnyű világban a költészetnek? Hitvallását a gyönyörű tölgyfa-allegóriában fogalmazza meg: írok azért, s úgy élek e kerge világ közepén, mint ott az a tölgy él…. ": vagyis: a költő a halálraítéltség tudatában is teszi a dolgát. A Hetedik ecloga szakít a párbeszédes formával. Ez egy képzeletbeli beszélgetés a feleségével: a munkatáborból az alvó foglyok álmukban "hazarepülnek", s legalább álmukban boldogok: Ezt állítja szembe a költői éberséggel: maga nem tud aludni ( "Nem jön az álom, az enyhetadó"). A költő éjszakai éberségének vannak hagyományai a magyar költészetben (Kosztolányi: Hajnali részegség, József Attila: Téli éjszaka). Az ébrenlét lehet konkrét, de lehet metaforikus is: a költő fokozottabb éberségét, tisztánlátást is kifejezheti. A tábor mindennapjainak, körülményeinek leírása riasztóan realisztikus: férgek, bolhák, mocsok és nyomor – ezt állítja szembe a "búvó otthoni táj", a múlt és az álom harmonikus képeivel.