Később, szintén a Miskolczy családtól, újabb Kölcsey-kéziratokat vásárolt a könyvtár, amelyek ugyanebből a kéziratcsomagból származtak. Kölcseynek nem voltak egyenes ági leszármazottai, ezért a kéziratok a rokonságon keresztül maradtak rájuk. Többször is elveszett, majd újra előkerült A kéziratcsomag sorsát nem tudták követni megszületése után. A csomagba Kölcsey folyamatosan másolta be a verseit. Ezek azonban nem végleges változatok, hanem tisztázatok, amelyekben néhol javítások is vannak. A csomag valamikor az 1830-as évek végén eltűnt, és megkezdte száz évig tartó lappangó útját. Kölcsey 1838-ban meghalt, és a Magyar Tudományos Akadémia már ennek az évnek a végén tárgyalásokat kezdett Kölcsey sógornőjével, Szuhány Josephine-nal (özv. Kölcsey Ádámné) a kéziratok megvásárlásáról. Kölcsey ugyanis unokaöccsére, Kölcsey Kálmánra hagyta kéziratainak jelentős részét. Ő az a fiú, akihez a Parainesist írta, az ő édesanyja volt Szuhány Josephine, Kölcsey fivérének felesége, ebben az időben már özvegye.
Rendhagyó irodalomórát tart a Himnuszról szerda délelőtt Simon Ferenc az Emlékpontban. Január 22-én, szerdán, a magyar kultúra napján, a 191 éve született Himnuszról tart irodalmi-történelmi előadást Simon Ferenc, a Bethlen Gábor Református Gimnázium tanára az Emlékpontban. A magyar nép zivataros századaiból című rendhagyó tanóra délelőtt 11 órakor kezdődik a múzeum előadótermében. Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.
Vár állott, most kőhalom, Kedv s öröm röpkedtek, Halálhörgés, siralom Zajlik már helyettek. S ah, szabadság nem virúl A holtnak véréből, Kínzó rabság könnye hull Árvánk hő szeméből! Szánd meg Isten a magyart Kit vészek hányának, Nyújts feléje védő kart Tengerén kínjának. A multat s jövendőt!
Nemzeti imák Himnusz A magyar nép zivataros századaiból Isten, áldd meg a magyart, Jó kedvvel, bőséggel, Nyújts feléje védő kart, Ha küzd ellenséggel; Bal sors akit régen tép, Hozz rá víg esztendőt, Megbűnhődte már e nép A múltat s jövendőt! Hányszor zengett ajkain Ozmán vad népének Vert hadunk csonthalmain Győzedelmi ének! Hányszor támadt tenfiad Szép hazám, kebledre, S lettél magzatod miatt Magzatod hamvvedre! Őseinket felhozád Kárpát szent bércére, Általad nyert szép hazát Bendegúznak vére. S merre zúgnak habjai Tiszának, Dunának, Árpád hős magzatjai Felvirágozának. Bújt az üldözött s felé Kard nyúl barlangjában, Szerte nézett, s nem lelé Honját a hazában, Bércre hág, és völgybe száll, Bú s kétség mellette, Vérözön lábainál, S lángtenger felette. Értünk Kunság mezein Ért kalászt lengettél, Tokaj szőlővesszein Nektárt csepegtettél. Zászlónk gyakran plántálád Vad török sáncára, S nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára. Vár állott, most kőhalom; Kedv s öröm röpkedtek, Halálhörgés, siralom Zajlik már helyettek.
A megszólítás variatív módon történő megismétlése miatt a lezárásban a vers szerkezetileg keretes versnek, egy lezárt egésznek tekinthető. A vers kezdetén a múltba tekint, és folyamatosan változik át a beszélő jelenébe. De a jelenben is folytatódik a szenvedések sora, tehát a múlt, a bűnhődés nem lezárt folyamat; a múlt és a jelen nem válik el egymástól élesen. Modalitását tekintve az első két részben az elégikus pátosz, a magasztos hangsúly határozottan megjelenik, majd a vers intenzitásbéli csúcspontján, az 5. és 6. versszakban ez a patetikus hangnem tragikussá válik. A költő nemzetfogalmát szemlélve azt tapasztalhatjuk, hogy a magyarság, mint a mai értelemben vett kulturális, nyelvi közösség, és, amikor a múltat tekinti, a nemesi nemzetfogalom is megjelenik (ennek jelképei: Bendegúz, Árpád, Mátyás). A mű erősen metaforizált, a magyarság múltja és a szenvedések sora mind egy-egy, ellentétes tartalmú képben villannak fel. A vers beszélője, mint a közösség része, úgy véli, hogy a közösség érti ezeket az utalásokat.