Szolyva határában, a Munkács felé vezető út mentén piros-fehér-zöld koszorúkkal ékesített emlékmű áll. Egy honfoglalás kori magyar harcos sírhelye ez, amelyet az 1870-es években tártak fel. A sírban a harcos és lovának maradványai találhatók, de a csontok mellett egy tarsolylemez is előkerült. A sírhelyre egy kereszt, később kápolna épült, amely természetesen a Szovjetunió beköszöntével megsemmisült. A mai emlékművet 2000-ben állították a sír fölé, ezzel is emlékeztetve minden itt lakót, hogy mi magyarok már igen rég lakói vagyunk ennek a tájnak. A történelmet a győztesek írják Az ukránoknak persze nem kell egy kis történelemhamisításért a szomszédos Romániába menniük: szerintük a magyarok nem kelet felől érkeztek a Kárpát-medencébe, hanem az Alföld felől merészkedtek fel a Kárpátok hágóira, így a Vereckei-hágóra is. De hallottunk már olyat is a kárpátaljai magyarság eredettörténetét illetően, miszerint azok 1956-ban, a forradalom elől menekültek az akkor még Szovjetunióhoz tartozó vidékre.
Épp itt volt az ideje egy újabb értelmezésnek, hangzásnak! SZEMERÉDI FANNI KRITIKÁJA. Zene / Az MR Szimfonikus Zenekar és Énekkar Mahler-koncertje Egy mű, melyet ritkán hallunk. Egy mű, melyet nem is kell gyakran meghallgatni. Egy mű, melynek előadásához sokáig nem állt rendelkezésre méltó helyszín Magyarországon. Mahler 2. szimfóniája a Müpában. CSENGERY KRISTÓF KRITIKÁJA. Escargo Hajója: II. Lajos / Escargo Szobaszínház, Pécs A történelmet mindig a győztesek írják. De mi van a vesztesekkel, főleg akkor, ha tönkremegy a VR szemüvegük? OROSZLÁN ANIKÓ KRITIKÁJA. Könyv / Marcin Świetlicki: Tizenhárom Marcin Świetlicki könyvének végén megtaláljuk Krakkó városának regénybeli kocsmatérképét, de nem valószínű, hogy ezen felbuzdulva indulnánk egyszer kocsmatúrára a valóságos Krakkóban, ha a jósorsunk odavisz. IVÁN ILDIKÓ RECENZIÓJA. Tovább a cikkhez
Figyelt kérdés Ha igaz ez a híres idézet, akkor az is lehetséges, hogy vannak olyan dolgok a tanított történelemben, amik nem is úgy történtek, ahogy az a könyvekben áll? Mert ha igaz lenne, akkor a győztesek forgathatták úgy a kártyákat, hogy minél rosszabb fénybe tüntessék fel a vereséget szenvedőket, ergo koholt vádakat tehettek hivatalossá. 1/6 anonim válasza: 100% Hát még szép, hogy így van. Nézegessél Pap Gábor, Szántai Lajos videókat a jutubon. 2015. aug. 29. 20:48 Hasznos számodra ez a válasz? 2/6 anonim válasza: 100% Igen, a győztesek szeretik a saját szemszögükből megírni a győzelmük történetét, és ezt minden létező fórumon igyekeznek terjeszteni. Ettől függetlenül a történelemtudomány egy korrekt tudomány, és tudományos eszközökkel meg tudja cáfolni vagy meg tudja erősíteni a győztesek és vesztesek különböző állításait. Egy adott téma iránt érdeklődő embert szerintem nem lehet történelem-hamisításokkal megvezetni a mai világban, csak aki hagyja magát. 20:59 Hasznos számodra ez a válasz?
A ledobott bombák miatt sehol, senki nem volt biztonságban. Ennek ellenére a művészek minél közelebb szerettek volna lenni a frontokhoz, a realisztikusabb ábrázolásmód érdekében. A brit kormány, a harctéren tevékenykedő művészek segítésére 1939-ben létrehozta a Háborús Művészek Tanácsadói Testületét (WAAC). Természetesen a védelem mellett, nem titkolt cél volt az alkotások ellenőrzése és cenzúrája. Mivel még mindig elevenen élt az emberekben az első világháború borzalma, a testület tagjai próbálták megválogatni a kiállításra váró háborús alkotásokat. (Még az I. világháborúban ilyen felülbírálásnak esett áldozatául Nevinson Paths of glory című festménye is. Tiltakozásképpen egy későbbi kiállításán hatalmas 'CENSORED' felirattal takarta el az elhunyt katonákat ábrázoló alkotást. ) Mindezek ellenére nem tűnt el teljesen a háborút, a hősöket méltató, és a bevonulásra bíztató művészek csoportja sem. Németországban az önfeláldozó katona idealisztikus képének megteremtésében nagy szerepe volt Kunst dem Volke (A nép művészete) magazinnak.
Nem egészen így történt. Aravind Adiga Való igaz, hogy Balram a mélyből származik, és a saját falujában, majd később Delhiben is sokat megtapasztal az alacsony sorból származó ember nyomorából. Ám a főszereplő mégiscsak kiválasztott ember: ő a misztikus Fehér Tigris, akinek az a sorsa, hogy sikeressé váljon. Épp úgy, ahogy Balram apjának az volt a sorsa, hogy egész életében riksásként dolgozzon. Balram története tehát nem az átlag indiai története, s az igazi mélység Balram számára is ismeretlen: ha más nem is, legalább Asók úr autójának szélvédője elválasztja őt a valódi nyomortól. Míg olvastam, szívesen vettem volna a regényben egy kicsivel több általános társadalomábrázolást. Szerettem volna, ha Balram valóban egy lett volna a sok közül. De talán jobb volt így. Egyrészt nem tudom, miféle regény születhetne azokról az indiaiakról, akik tényleg az utcán élnek, akiknek nincs olyan szerencséjük és olyan vastag bőrük, mint a regény főhősének. Másrészt némiképp megnyugtató a gondolat, hogy Balram nem az átlag indiai, s hogy az átlag indiaiak milliói valószínűleg nem hozzák meg ugyanazokat a döntéseket, amelyeket ő meghozott.